Florentinus pedig látván, hogy a mester testét nem gyilkolhatta meg, fölgyulladt a tanítványok lelkének kioltására: hét meztelen leányt küldött, hogy ott játsszanak és énekeljenek a monostor kertjében. Így akarta a szerzeteseket bujaságra gerjeszteni. Cellájából meglátta ezt a Szent, s félvén, hogy tanítványai elbuknak, kitért az irigység elől, és néhány testvért maga mellé vévén, máshol telepedett le. Florentinus pedig az erkélyen állva örömmel látta, hogy amaz távozik. Az erkély egyszerre csak leszakadt alatta, és ő nyomban szörnyethalt. Akkor Maurus az Isten embere után futva, így szólt: „Fordulj vissza, mert szörnyethalt, aki téged üldözött!” Benedek ezt hallván, keservesen felsóhajtott, vagy mert ellensége elbukott, vagy mert tanítványa örvendezett ellensége halálán. Emiatt történt, hogy penitenciát rótt rá, ő pedig csak lakhelyet, de nem ellenséget cserélt.

Cassino hegyéhez ment, és Apollónak ott álló templomát Keresztelő Szent János szentélyévé alakította, a környék népét pedig elfordította a bálványimádástól. Az ősi Ellenség azonban nem bírta elviselni, és szörnyűséges alakban jelent meg testi szeme előtt, égő szájjal és szemmel dühösködött ellene, és ezt mondta: „Benedek (Benedicte), Benedek!” Az nem méltatta válaszra, mire az ördög; „Átkozott, Átkozott (Maledicte), nem Áldott (Benedicte), mit üldözöl engem?!”

Egy nap a testvérek a földről egy ott fekvő követ akartak az épület falába beemelni, de meg se bírták mozdítani. Már nagy csapat férfi próbálkozott, de így sem tudták fölemelni. Isten embere odamenvén áldást (benedictionem) mondott, és rögtön fölemelték a követ. Nyilvánvaló volt, hogy az ördög ült rajta, és az nem hagyta, hogy elvigyék. Mikor pedig a testvérek kissé magasabbra húzták a falat, az ősi Ellenség megjelent Isten emberének, s jelezte, hogy az ott dolgozó testvérekhez igyekszik. Benedek tüstént megüzente nékik: „Testvérek, óvatosak legyetek, mert a gonosz lélek megy hozzátok!” A hírvivő alig fejezte be szavait, íme, az ősi Ellenség ledöntötte a falat, és a romok egy gyermekkorú szerzetest maguk alá temettek. Isten embere azonban a halott, szétroncsolt gyermeket egy zsákban magához vitette, és imádsággal feltámasztván, visszaállította az előbbeni munkába.

Egy tisztes életű laikus minden évben elzarándokolt Isten emberéhez. Előtte pedig böjtölt. Egy napon tehát, mikor arrafelé tartott, egy útitárs szegődött mellé, aki elemózsiát vitt magával. Alkonyattájt megszólította: „Gyere, testvér, vegyünk magunkhoz ételt, nehogy elfáradjunk az úton!” Amaz válaszolt, hogy egy falatot sem eszik. Társa egy órára elhallgatott, aztán megint nógatta, de az nem állt kötélnek. Aztán eltelt egy óra, és kimerítette őket a hosszú út. Találtak egy rétet, rajta egy forrást és mindent, ami a testet felüdítheti. A vándor odamutatott és kérlelte a társát, hogy kóstolja meg az elemózsiát, és pihenjen le. Hízelgett a szó a fülének, a hely a szemének, s beadta a derekát. Mikor pedig Benedekhez értek, azt mondta neki az Isten embere: „Lám, testvér, a gonosz ellenség először nem tudott meggyőzni, másodszor sem volt rá képes, de harmadjára legyőzött.” Az pedig Benedek lába elé borulva, sóhajok közt bánta meg, hogy vétkezett.

Totila gót király meg akarván tapasztalni, hogy tényleg megvan-e Isten emberében a prófétaság lelke, fegyverhordozóját királyi ruhába öltöztette, és teljes királyi díszben a monostorba küldte. Mikor Benedek meglátta, így szólt: „Tedd csak le, fiam, tedd le, mert amit hordasz, nem a tiéd!” Az pedig azonnal a földre borult, és megrémült, hogy egy ily nagy embert akart félrevezetni.

Egy klerikust, akit az ördög gyötört, Isten embere elé vezettek, hogy gyógyítsa meg. Kiűzte belőle az ördögöt, és így szólt: „Menj el és többé ne egyél húst, se a szent rendeket ne merészeld fölvenni! Ha ezt megtennéd, az ördög hatalmába esel.” A klerikus egy ideig megtartotta a parancsot, de észrevette, hogy a nála kisebbek föléje kerülnek a szent rendekben, s mintegy Isten emberének szavairól hosszú idő elteltével elfeledkezvén, semmibe vette az intést, és fölvette a szent rendet. Az ördög, aki már elhagyta volt, újra hatalmába kerítette és addig gyötörte, mígnem kiverte belőle a lelket.

Egy ember két flaskó bort küldött neki a szolgájával, de az az egyiket elrejtette az úton, csak a másikat vitte el. Isten embere pedig köszönetet mondván elvette a flaskót, s távozóban figyelmeztette a szolgát, mondván: „Fiam, ügyelj rá, hogy ne igyál abból a flaskóból, amelyet elrejtettél. Fordítsd meg óvatosan, és nézd meg, mi van benne.” A fiú nagy zavarban távozott Benedektől, és visszatérőben meg akart bizonyosodni arról, amit hallott, s mikor a flaskót oldalra fordította, egy kígyó mászott ki belőle.

Egy alkalommal, mikor Isten embere későn vacsorált, egy szerzetes, egy ügyvéd fia állt mellette, s tartotta néki a lámpást. A gőg lelke által így kezdett magában gondolkodni: „Ki ez, hogy míg ő eszik, én állok szolgálatára, lámpást tartok neki. Ki vagyok én, hogy őt szolgáljam?” Isten embere rögtön válaszolt: „Jelöld meg a szívedet a kereszt jelével, testvér, vess keresztet! Hát mit beszélsz?” S a testvéreket híván kivétette kezéből a lámpást, őt pedig visszaküldte a monostorba és megparancsolta, hogy legyen nyugalomban.

Egy Galla nevű gót férfiú az ariánus hitszegés párjára állott, és Totila király idejében a katolikus egyház legbuzgóbb emberei ellen szörnyűségesen kegyetlen indulatra gyulladt. Ha egy pap vagy szerzetes a szeme elé került, élve nem jutott ki a keze közül. Egy napon a király lángoló fösvénységében nekihevülve, zsákmány után lihegett. Egy parasztot kegyetlen kínzásoknak vetett alá, és különféle gyötrelmekkel zaklatta. Az elgyötört paraszt azt vallotta, hogy magát és javait Benedekre, Isten szolgájára bízta. Remélte, hogy míg kínzója utánajár a dolognak, abbahagyja a kegyetlenkedést, ő meg addig életben marad. Galla abba is hagyta a paraszt kínzását, de karját erős szíjakkal összekötözve, lova előtt hajtotta, hogy mutassa meg, ki az a Benedek, aki a dolgait magához vette.

Folytatás: Szent Benedek-3