Karácsonyi nép-ének, karácsonyi ének

az egyházi népének alkalmi csoportja, mely Jézus születéséről és köszöntéséről szól Mária, az angyalok, a pásztorok vagy ritkábban a hívek szájába adva. Az egyházi népének legnépibb és egyik legnagyobb csoportja, minden keresztény felekezetnél elterjedt. A többi ünnepkör népénekeitől elsősorban örvendező hangvételével tér el. A karácsonyi népénekek templomi szertartások vagy ünnepi szokások (→ betlehemezés, → kántálás stb.) keretében hangzottak el, sőt meg is jelenítették őket. Tartalom és alkalmak szerint csoportosíthatók. Jelentős részben a régibb réteghez tartoznak a népi jellegű betlehemi pásztorénekek (pastorellák), részben templomi, részben betlehemi énekek (Csordapásztorok midőn Betlehembe... 17. sz.; Pásztorok, keljünk fel!... 18. sz.; Mennyből az angyal lejött hozzátok; Pásztorok, pásztorok örvendezve... 19. sz.), melyek a többi betlehemi énekkel együtt a kisded Jézus köszöntéséről és megajándékozásáról szólnak (Hoztunk mindent, ott hattuk a nyájat...); a szegényes betlehemi istállót szembeállítják a gazdagok palotájával (Nem kell néki kastély, sem pedig kulcsos vár; Nincsen néki palotája, Sem aranyos nyoszolyája...), naiv realizmussal fejezik ki sajnálkozásukat (Nincs a Jézus ágyán paplan, Jaj, de fázik az ártatlan!; Nincs a Jézusnak bundája, Posztóba van bepólyázva; Vedd fel, juhász, a bundát, Takargasd be Jézuskát!...). Részben a pásztorénekekben felajánlják szolgálataikat (Meguntam a gazdám, más gazdához megyek, Engedd, hogy ezentúl a te szolgád legyek!...) és saját hajlékukat (Adtunk vóna jó ágyacskát, Tiszta, meleg szép szobácskát...). A → Mária-énekek különálló, alkalmi csoportja is Jézus egyszerű származását hangoztatja (Nem királyné a te anyád, Szolgálóbó löttem dajkád...); a 17–18. sz.-i → bölcsődalok barokkos gazdagságúak (Alugy, én penig éneklek, Mint méh körüled zengek; Aludj el magzatom, napom fénnye!...), s részben még a → virágénekek fordulatait őrzik (Alugy, édes Virágom, Zöldelló Rozmarinom!; Virágok virága, Hallgass szollásomra! Alugy! Alugy!...). – A karácsonyi népénekek jelentős része örömének; köztük van egyházi fogantatású ének (Én nagy vigasságot, örömet hirdetek; Vígan zengjetek, citerák, Jézus született!...). Mindezekben a természet is együtt örül az emberrel (Hej, víg juhászok, csordások, Csörgedeznek a források; Oszlik fellegeknek sűrű setétsége, Hasad az egeknek hajnali szépsége...). A kisded Jézust szinte elhalmozzák díszítőjelzőkkel, magas méltóságnak hirdetik (Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, Akit régen várt az egész világ, Betlehemben kibimbózott zöld ág, Királynemből méltóság...; Kirje, kirje kisdedöcske, Betlehemi hercegöcske...) stb. Némely változat középkorias emlékeket őrzött meg (Ordít pokol nagy bújában, Hogy a Jézus a jászolban, Ördögök a földet nyalják, Hogy a Jézus nevét hallják...). – Irod. Volly István: Beregi karácsonyi népénekek (Ethn., 1931); Eckert Irma: A Kalocsa-vidéki magyarság vallásos költészete (Ethn., 1937); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Eckerdt László: Karácsonyi népénekek Tápén (Délvidéki Szle, 1943); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958).

KARÁCSONY

"Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek,"   

Ady Endre sorai a költő egy régi-régi karácsonyát idézik. Talán mindannyiunk lelkében él még a gyermekkori karácsonyok emléke, amikor csodaváró szívvel álltunk a betlehemi jászol előtt, Jézust vártuk, és ő minden évben eljött, hogy elhozza nekünk a boldogságot, a béke és a szeretet ünnepét. Krisztus születésnapja, karácsony (december 25.) a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. A karácsonyi ünnepkör legjelesebb napja karácsony "vigíliája" (december 24.), amely számos szokást, hiedelmet vont maga köré. Ezek részben a kereszténység előtti képzetekből, a téli napfordulóval kapcsolatos mágikus eljárásokból, részben az ünnep keresztény jellegéből fakadtak. E napon tilos volt dolgozni, kölcsönadni, kérni, mert elvitte a gazda hasznát. Nem volt tanácsos varrni, foltozni, nehogy hályog legyen a gazdaasszony szemén. De mosogatni se volt szabad, mert ezáltal elveszítette szerencséjét. Karácsony előestéjén a kiterített mosott ruha is nagy bajt, betegséget hozhat a családra. Egyes vidékeken a pásztorok kolompoltak, hogy a gazdától ajándékot kapjanak, másutt vesszőcsomókkal járták sorra a házakat, megveregették az állatokat, hogy jobban szaporodjanak. A jó szaporulatot segítette, ha lencsét főztek. Az eladó lánynak az esti harangszókor a kútba kellett tekintenie, hogy meglássa vőlegényét. A legényeknek pedig nem volt szabad zsírosat enni, nehogy csúnya menyasszonyt kapjanak. Egyes vidékeken úgy tudják, hogy ha karácsony böjtjén délben kukorékol a kakas, akkor valaki meghal a házból. De ez szerencsének is mondható, mert bűnbocsánatot nyerhet valaki. Népszerű karácsonyi szokás volt a magyar nyelvterületeken az énekes, verses köszöntés: kántálás, szálláskeresés, betlehemezés. A csíki székelyeknél szenteste az esti misét követően otthon a megterített asztalnál együtt fogyasztják el az ünnepi vacsorát ("Mária radináját"), ami sült húsból, sült pulykából, hurkából, mákos és diós bejgliből áll. Számos faluban jellegzetes karácsonyi étel a "tűrt hús". A levágott disznó hájának hártyáját darált hússal töltik meg, majd pecsenyehúst húznak bele, és az egészet összevarrva felfüstölik. Szentestére ezt a töltött húst főzik meg, és a levében főtt burgonyával, "pityókával" tálalják. A karácsonyi asztal maradékát szent ételként őrzik, és a morzsákból - a jó szaporulat érdekében - az állatoknak is szórnak. Régen Csíkban az éjféli miséről hazatérve mindenki "gúnyát" cserélt, meg "fejért" (fehérneműt). Az állatok megkapták a tanoroki sarjút (az első kaszálású zsenge szénát), meleg étel került a "disznyóknak", amibe a darának a "langját" (finom porát) hintették bele. A család csak azután ülhetett asztal mellé, ha a gazda minderről meggyőződött. Ez azért volt így, mert a megszületett Jézus is ajándékot kapott a három királyoktól.