Dorottya :

Görög eredetű név. Jelentése Isten ajándéka.

A magyar név a latin Dorothea változatból származik.

SZENT DOROTTYA

Február 6.
+Cézárea (Kappadókia), 4. század eleje

Legendája szerint egy cézáreai család leánya volt. Szépsége, okossága, alázatossága és szűzi tisztasága közismert volt. A Diocletianus-féle üldözésben Cézáreában az elsők között nyerte el a vértanúságot.

A császár megbízottja, Sapritius maga elé idézte Dorottyát, és felszólította a bálvány-áldozatra. A lány azt válaszolta, hogy a mennyei császár mást parancsolt, tudniillik, hogy a halandók neki szolgáljanak. ,,Ítéld meg magad -- mondta Sapritiusnak --, vajon a földi császárnak kell-e engedelmeskedni vagy a mennyeinek?''

Sapritius figyelmeztette, hogy gyorsan mutassa be az áldozatot, ha meg akarja menteni az életét, különben el nem kerüli a kínokat. Dorottya azonban, aki csak a bűntől félt, ezt válaszolta: ,,Kínzásaid rövid ideig tartanak, a pokol tüze ellenben, mely osztályrészem lenne, ha hallgatnék szavadra, örökké tart. Balgaság volna a rövid ideig tartó szenvedés elkerülésére örökké tartó kínokba rohanni. Nem félek kínzásaidtól, mert az Úr mondta: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni'' (Mt 10,28).

Sapritius ekkor csigára akasztatta, Dorottya pedig így szólt: ,,Úgy látszik, csúfot akarsz űzni belőlem. Tedd meg hamar, amit tenni készülsz, különben nem láthatom meg azt, akit annyira óhajtok látni!'' ,,Kit kívánsz látni?'' -- kérdezte Sapritius. ,,Jézus Krisztust, az élő Isten Fiát'' -- felelte a lány. ,,És hol van ez a Krisztus?'' -- folytatta Sapritius. Dorottya a hitvallással válaszolt: ,,Istensége szerint mindenhol jelen van. Embersége szerint ott ül az Atya jobbján a mennyországban, abban a boldog hazában, ahol soha sincs tél, hanem mindig tavasz van, ahol a rózsák és a liliomok mindig virágzanak. Neked is részed lehetne ezekben, ha kereszténnyé lennél.''

Sapritius ekkor félbeszakíttatta a kínzást, nehogy a hallgatók is kedvet kapjanak a kereszténységhez. Rábízta Dorottyát két nőre, Krisztára és Kallisztára, akik korábban keresztények voltak, de megtagadták hitüket. Azzal adta át nekik, hogy tántorítsák el hitétől. Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Kriszta és Kalliszta mindent elkövetett, de Dorottya erőért fohászkodott és okosan megfelelt minden csábító beszédre. Külön kiemelte, hogy az Üdvözítő örök boldogságot ígér a síróknak és azoknak, akik üldözést szenvednek nevéért. A két nő elbizonytalanodott, Dorottya pedig így biztatta őket: ,,Jó az Úr és bőséges irgalma mindazok iránt, akik teljes szívből megtérnek hozzá. Ne essetek hát kétségbe, mert tudós és jó orvos Ő, aki meg tudja gyógyítani sebeiteket: Üdvözítő, mert üdvözít, Megváltó, mert megvált, Szabadító, mert szabaddá tesz, csak térjetek meg teljes szívetekből!''

Kriszta és Kalliszta erre a lábához borult, s kérték, hogy imádkozzon értük. Dorottya ekkor fölemelt karral így imádkozott: ,,Isten, ki azt mondtad: Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, Uram Jézus Krisztus, ki azt mondtad, nagyobb öröm lesz a mennyek országában az angyalok között egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, mutasd meg irgalmasságodat! Vidd vissza nyájadba őket, hogy példájukra megtérjenek hozzád mindazok, akik elhagytak.''

Egy idő múlva Sapritius számon kérte Krisztát és Kallisztát, akik megvallották, hogy nem tudták elcsábítani Dorottyát, hanem ők maguk is újra keresztények lettek. Sapritius fölháborodásában azonnal máglyára ítélte, s Dorottya szeme láttára elégettette a két hitvallót.

Ezután újra kínoztatni kezdte Dorottyát, aki arra kérte kínzóit, hogy siessenek, mert már nagyon kívánja látni mennyei Jegyesét. Sapritius végül fővesztésre ítélte. Amikor Dorottyát a vesztőhelyre vitték, a menettel találkozott egy Teofil nevű ifjú, aki rétornak készült. Csúfolódva mondta Dorottyának, hogy ha majd megérkezik Jegyeséhez, kinek országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát.

A kivégzés előtt Dorottya kérte a hóhért, adjon egy kis időt, mert valamit el kell még végeznie. Imádságba merült, s egyszerre megjelent egy kisgyermek három kinyílt rózsával és három almával. Dorottya megkérte: ,,Vidd el ezt Teofilnak és mondjad: Dorottya küldi neked Jegyesének kertjéből''. Ezután lefejezték.

Teofil épp diáktársainak hencegett azzal, milyen szellemesen élcelődött a kivégzésre vitt Dorottyával, amikor megjelent a kisfiú, s egy kosárban átadta neki Dorottya ajándékát. Mindnyájan ámultak a rózsákon és az almákon, mert február lévén Kappadókiában ilyet nem lehetett találni. Teofilt ez annyira megrendítette, hogy hamarosan keresztény lett és megvallotta hitét társainak. Ezek előbb gúnyolták, majd följelentették és Sapritius őt is kivégeztette.

„Ó, dicsőséges szűz, ó nemes vértanú, ó, rózsai boldogsággal fényes szent Dorottya, tégedet kérünk, hogy a te szerelmes Jézus jegyesednél esedezzél értünk, hogy adjon minekünk malasztot, békességet és dicsőséget.”

Szent Dorottya
 [február 6.]

Dorottya (Dorothea), a dicső szűz és vértanú nemes szenátori vérből származott, atyja Dorus, anyja Thea volt. Az idő tájt szerte a Római Birodalomban kegyetlenül üldözték a keresztényeket. Dorus maga megvetette a bálványokat, ezért római javait minden birtokával, szántóföldjeivel, szőleivel, váraival és házaival együtt hátrahagyta, s feleségével meg két leányával, Christével és Calistével hajóra szállt. Cappadociába, Caesarea városába ment, ott telepedett le, és ott született az a leánya, akinek az életét most készülünk elmesélni.

Dorottyát születése után keresztény szokás szerint egy szent életű püspök megkeresztelte, és nevet adott neki, atyjának és anyjának nevéből szerkesztve. A leányka pedig betelt Szentlélekkel, erényekben s a békesség cselekedeteiben növekedett, szépsége minden leányét fölülmúlta. Az ördög, az irigy kígyó, a tisztaság megveszekedett ellensége nem tűrhette ezt. Fabriciust, a tartomány helytartóját szerelemre gyújtotta a szűz Dorottya iránt, hogy bűnös testi vággyal megkívánja. Fabricius a leányért küldetett, és hozományként kincseket meg egyéb javakat ígért neki számlálatlanul, ha feleségül megy hozzá.

Hallva ezt a kedves Dorottya, aki a földi gazdagságot, mint a föld sarát, semmibe vette, bátran megvallotta, hogy Krisztus jegyese. Fabricius erre éktelen haragra gyúlt, s a leányt forró olajjal telt hordóba tétette, de ő Krisztus segedelmével sértetlen maradt, mintha csak balzsammal kenegették volna. Sok pogány viszont, látva ezt a csodát, megtért lelkében. Fabricius azt gondolta, hogy varázslat történt, s Dorottyát kilenc napra minden élelem nélkül börtönbe záratta, a szent angyalok azonban táplálták. Mikor aztán az ítélőszék elé vezetik, szebb, mint valaha, és mindenki ámul: étlen-szomjan annyi nap után hogyan lehet ilyen gyönyörűséges.

Fabricius megfenyegette: „Ha nem imádod most azonnal az isteneket, nem kerülöd el a kínpad gyötrelmeit!” Dorottya így válaszolt: „Istent imádom, nem az ördögöt, a te isteneid pedig ördögök.” És földre borulva, szemét az égre emelve imádkozott az Úrhoz, mutassa meg mindenhatóságát, hogy ő az egy Isten, s hogy nincs más Isten rajta kívül, Fabricius egy oszlopot állíttatott, s rátétetett egy bálványt; íme, hirtelen angyalok serege jelent meg, és úgy összetörték a bálványt, hogy egyetlen darabkája sem maradt még az oszlopnak sem. Hallani lehetett, ahogy az ördögök a levegőben kiáltozták: „Dorottya, miért pusztítasz el bennünket?” És sok ezer pogány nyilvánosan megtért, akik később elnyerték a vértanúság pálmáját.

Dorottyát pedig lábánál fogva kínzófára vonták, testét vaskampókkal tépték, megvesszőzték, megkorbácsolták, majd égő fáklyákat kötöttek szűz mellére, s félholtan börtönbe zárták másnapig, Reggel elővezették, de egyetlen seb, egyetlen karcolás sem látszott rajta. Ezen maga az elöljáró is erősen csodálkozott, és azt mondta neki: „Most elmehetsz, szép leány, már eléggé megvertek.” És elküldte két nővéréhez, Christéhez és Calistéhez, akik, félvén a haláltól, elfordultak Krisztustól, hogy térítsék el húgukat is. Dorottya azonban, gyöngéden szólva nővéreihez, szívük vakságától megszabadította őket, és visszatértek Krisztus hitéhez. Meghallván ezt Fabricius, a két nővért háttal egymáshoz kötöztette, tűzbe vettette és megégettette.

Így szólt ekkor Dorottyához: „Meddig fecséreled az időnket, te boszorka? Vagy áldozol, és életben maradsz, vagy fővesztéssel lakolsz!” Dorottya örömtől sugárzó arccal válaszolt „Akárhogy erősködöl, kész vagyok Krisztusért, az én Uramért és jegyesemért vállalni a szenvedést. Övé a gyönyörűségek kertje, ahol rózsákat és almát fogok szedni, és vele örvendezem mindörökké.” Hallván ezt a zsarnok, felhorkant, és megparancsolta, hogy furkósbotokkal addig verjék szépséges orcáját, míg el nem fáradnak a pribékek, és arcvonásainak nyoma sem marad. Másnapig börtönbe zárták. Reggel ismét sértetlenül vezetik elő, éjjel ugyanis meggyógyította az Üdvözítő. Fővesztésre ítélik, s mikor a város falain kívülre vezetik, meglátja őt Theophilus, a birodalom főjegyzője. Gúnyolódva megkéri, hogy küldjön neki rózsát jegyese díszkertjéből. Dorottya meg is ígérte neki.

Midőn megérkezett a vesztőhelyre, könyörögve fohászkodott az Úrhoz mindazokért, akik nevének tiszteletére kínszenvedésének emlékét megülik, hogy szabadítsa meg őket minden gyötrelemtől, különösképpen a megszégyenítéstől, a szegénységtől és a hamis vádaktól, s hogy életük végén töredelmet és minden bűnükre bocsánatot nyerjenek. S főként a szülő asszonyok érezzenek fájdalmaikban gyors megkönnyebbülést, ha nevét segítségül hívják. Íme, szózat hallatszott a mennyből: „Jöjj, választottam, minden, amit kértél, meghallgatást nyert.” Dorottya pedig lehajtotta a fejét a bakó előtt. Ekkor egy bíborba öltözött fiú jelent meg, mezítláb, göndör fürtökkel, ruháján csillagok ragyogtak, kezében keszkenő, vagyis egy kosárka, három rózsával és ugyanannyi almával. Dorottya azt mondta neki: „Kérlek, uram, amit nekem hozol, add Theophilus írnoknak.” Ekkor lefejezték, s boldogan megtért Krisztushoz, az ő Jegyeséhez. A dicső szűz vértanú, Dorottya, az Úr 287. esztendejében, február 6-án szenvedett vértanúságot, Fabricius elöljárósága alatt, Diocletianus és Maximianus római császárok idejében.

Theophilus az elöljáró palotájában álldogált, midőn hirtelen megjelent előtte egy fiú és félrevonva őt, így szólt: „Ezt a rózsát az almával együtt Dorottya nővérem küldi neked jegyese paradicsomkertjéből,” Azzal a fiúcska eltűnt. Theophilus ekkor Krisztusnak, Dorottya istenének dicséretére és dicsőítésére fakadt, akinek hatalmában állt, hogy februárban, midőn hideg szorongatja a földet, és egyetlen ágacska sem rügyezik, rózsát és almát küldjön annak, akinek éppen akar. Áldott legyen az ő neve! Az ő bizonyságtételére és prédikációinak hatására szinte az egész vidék megtért.

Látva ezt a gonosz zsarnok, különféle kínzásokkal gyötrette, akár Dorottyát, végül apró darabokra szaggattatta, és a madarak eledeléül szétszóratta. Theophilus pedig, a szent keresztséggel és Krisztus titokzatos testének és vérének vételével megerősíttetvén, megtért Krisztushoz, aki megdicsőíti az ő szentjeit, és maga is megdicsőül őbennük, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű Isten, ki egyenlőképpen örökkévaló, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.

Kapcsolódó linkek:

Katolikus szentek: Szent Dorottya

http://jelesnapok.neumann-haz.hu/prod/unnep/szent_dorottya

http://www.katolikus.hu/szentek/szent27.html