Karácsonyról

A kereszténység egyik legnagyobb → ünnepe, Jézus születésének napja. Krisztus születésének december 25-i megünnepléséről szóló első adatokkal a 4. sz.-ban találkozunk. Niceai János püspök szerint Jézus születését Rómában I. Gyula pápa (i. sz. 337–352) alatt kezdték ünnepelni, majd az ünnep innen terjedt tovább. A szíreknek 343. dec. 25-én már prédikációt tartottak. Konstantinápolyban 379–380-ban nazianzi Szent Gergely emlékezik Krisztus születésére és megünnepli napját. Antiochiában Chrysostomus szerint 386-ban Krisztus születését dec. 25-én ünneplik, s noha még alig tíz esztendeje, hogy a keleti egyház az ünnepet nyugattól átvette, a prédikáció hatása és a hívők lelkesedése oly nagy volt, hogy a város templomai telve voltak. Rómában az 5. sz. elején az állam is elismeri karácsony ünnepét, s Honorius és Arcadius császárok e napon a cirkuszi játékok tartását is megtiltották. Jézus születésének dec. 25-i megünneplésével lezárult a születés dátumának tisztázása körül támadt vita. Erre a napra a következő okból esett a választás: Antiochus kalendáriuma dec. 25. napját a Nap (Napisten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270–275) elrendelte, hogy dec. 25-én birodalma egész területén ünnepet tartsanak a legyőzhetetlen Nap (sol invictus) tiszteletére (→ napfordulók). Az ünnep új tartalmának szimbolikus magyarázata szerint karácsony Jézusnak, az örök Napnak, az isteni fényforrásnak születésnapja. A liturgiában karácsonynak is, a → húsvéthoz hasonlóan kialakult az előkészületi ideje (→ advent), majd a vigíliája (dec. 24.). E napra → böjtöt rendeltek el, ezért karácsony böjtjének is nevezik. Egyéb nevei: Ádám és Éva napja, karácsony szombatja, szenvedeje estéje, szenvedeste. Mindkét nap, karácsony napja és vigíliája számos → népszokást, hiedelmet (→ hiedelem) vont maga köré, amelyek részint kereszténység előtti képzetekből, a téli napforduló, ill. az évkezdet → mágikus eljárásaiból, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. Karácsony böjtje voltaképpen már az ünnep kezdete. Ezen a napon mezei munkát nem végeztek. Az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek. A férfiak kiseperték az udvart, kitisztították az istállót, a gazdasszonynak bekészítették a tűzrevalót, a marháknak a takarmányt. Az ország északi vidékein a pásztorok vesszőcsomóval járták sorra a házakat (→ aprószentek-hordás). Ugyancsak dec. 24-én volt szokásban a → paradicsomjáték. A r. k. családok régebben egész nap böjtöltek, s csak az esti harangszó után kezdődött a → karácsonyi vacsora kialakult szokásrendjével és ételeivel, amelyek között első helyet kapott az ostya (→ ostyahordás), a fokhagyma, az alma, a dió és a mákos tészta (→ karácsonyi abrosz, → karácsonyi asztal, → karácsonyi morzsa, → karácsonyi szalma). Amikor az egyház engedett a szigorú böjtből és megengedte, hogy a hivők egyszer napjában jóllakjanak, sok helyen az ünnepélyes vacsora helyett a karácsonyböjti ebéd honosodott meg. Az ebéd vagy vacsora előtt az állatokat is jóltartották. Az ország sok helyén szokásos volt az éjféli miséig dióra kártyázni. Az éjféli miséhez számtalan hiedelem és mágikus eljárás fűződik. Aki feláll a Luca székére (→ Luca napja), meglátja, kik a boszorkányok. Az a lány, aki harangszókor a kútba tekint, meglátja jövendőbelijét. A → szerelmi jóslás egyéb változatait is gyakorolták karácsonykor, ugyanígy többféle haláljósló és időjósló eljárást (→ időjóslás, → haláljóslás) a következő évre vonatkozóan. A valamelyik őszi naptári ünnepen vízbe tett gyümölcsfaágnak is karácsonyra kellett kivirágoznia (→ kivirágoztatott ág). Azt is tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok, s elmondják véleményüket gazdáikról, gondozóikról. – Karácsony napján lánynak, asszonynak nem volt szabad más házához menni, mert szerencsétlenséget vitt volna. Ezért ahol nem volt szokásban a fiúgyermekek köszöntése, ott valamilyen ürüggyel elküldték a rokonokhoz. A székelyek azt tartották, hogy ha fiúgyermek az első látogató, a tehén bikát, ha lány, üszőt borjazik. Az északi vidékek falvaiban az állatok itatása is bizonyos szertartások szerint ment végbe. Menyhén (v. Nyitra m.) a gazda elővette a karácsonyesti vacsoránál megmaradt ostyát, arra zöld petrezselymet tett, majd piros almát, és az egészet a vályúba tette, aztán erről itatták a marhákat, hogy egészségesek legyenek. Némely községben a piros almával egy ezüstpénzt (régi ötkoronást) is tettek a vályúba, hogy az állatok olyan szépek legyenek, mint a piros alma és olyan értékesek, mint az ezüst. – Étkezés előtt a család tagjai megmosakodtak, a mosdóvízbe sok helyen ezüstpénzt, piros almát tettek, hogy a következő esztendőben szerencsések és egészségesek legyenek. Karácsony böjtjén a család minden tagjának viselkedését figyelemmel kísérték, mert azt tartották, hogy ahogy ezen a napon viselkednek, úgy fognak viselkedni a következő esztendőben is. Karácsony napján nemcsak a családtagoknak, hanem a család javainak is a házban kellett lenniük, ezért karácsony böjtjén a kölcsönkért tárgyakat, eszközöket visszaadták. Este a pásztorok országszerte ostoraikat pattogtatták, kolompoltak, a kürtöt fújták az utcán végig, s ilyenkor egyes vidékeken a gazdáktól ajándékot kaptak (→ zajkeltés). Ugyancsak országszerte szokásban volt a már adventben megkezdődött → betlehemezés, továbbá a → kántálás, kóringyálás, angyali vigasság; Zobor vidékén a parázsolás (→ karácsonyi köszöntés). Általában jellemző a karácsonyi szokásokra és hiedelmekre a jövő évi termékenység, bőség, szerencse biztosítása valamilyen módon (→ bőségvarázslás, → termékenységvarázslás). Szokásban volt karácsonykor és a karácsony körüli napokon → dramatikus játékokat előadni, a → bábtáncoltató betlehemezés, betlehemezés, → Heródes-játék, → szálláskeresés. Állatalakoskodás csak szórványosan fordult elő karácsonykor (→ kecskealakoskodás). – Irod. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata (Bp., 1923); Veit, Ludwig Andreas: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter (Freiburg, 1936); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink (Ethn., 1941); Fehrle, Eugen: Feste und Volksbräuche im Jahresablauf europäischer Völker (Kassel, 1955); Pascher, Joseph: Das liturgische Jahr (München, 1963); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).