Boldog Özséb „fehér barátai” – A pálosok

Talán kevesen tudják, de tény: az egyetlen magyarországi eredetű római katolikus férfi szerzetesrend, a pálos rend megalapítója egy esztergomi kanonok, bizonyos Özséb volt, aki 1250-ben a pilisi erdőkben létrehozott kolostorának védőszentjéül – némi huzavona után - Remete Szent Pált választotta. A pálos rend történetével foglalkozó írásunk érdekes epizódokat villant fel a „fehér barátok” hányattatott évszázadaiból.

Életrajzírója, Szent Jeromos (347-419/420) bibliafordító latin egyházatya szerint Remete Szent Pál (230-341/343) volt az első keresztény remete, aki a Decius római császár idején újult erőre kapó keresztényüldözések elől egy Théba közelében található sivatagi barlangban talált menedéket. Itt 90 esztendőn keresztül imádkozással és elmélkedéssel szolgálta Istent. A 113 éves korában meghalt, Thébai Pálnak is nevezett remetét a hagyomány szerint maga Egyiptomi (Nagy) Szent Antal (251-356) temette el egy oroszlánok által megásott sírba. Habár a bibliát Vulgata címmel latinra fordító Szent Jeromos állításával a legtöbb kutató ma már nem ért egyet – sokan az említett Szent Antalt tartják az első keresztény remetének -, Remete Szent Pál cikkünk szempontjából minden szentnél nagyobb elsőbbséget élvez. Ő ugyanis a névadója annak a magyar alapítású férfi szerzetesrendnek, amely a Remete Szent Pál Testvéreinek Rendje (latinul Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae) elnevezést kapta.

A szerzetesi ruházatukról fehér barátokként is emlegetett római katolikus rendet 1250-ben alapította az a Boldog Özséb (1200-1270), aki a tatárjárást követően esztergomi kanonoki tisztségéről lemondva Szántó közelében aszkézisbe vonult, s összegyűjtötte a pilisi erdőkben élő remetéket. Cselekedetére egy isteni látomás sarkallta; víziójában a Pilist szélvihar tépázta, a fák azonban mozdulatlanul álltak a helyükön. A környező hegyeket körös-körül lángnyelvek borították, amelyek a látomás végén egyetlen hatalmas csóvában egyesültek. Özséb magyarázata álmára – miszerint neki kell egy nyájba terelnie a környék remetéit – a pálos rend megalapításához vezetett. Alapítói tevékenységét az egykori kanonok azzal kezdte, hogy a mai Kesztölc falu közelében monostort emeltetett a Szent Kereszt tiszteletére. A pálosok kezdetben az Ágoston-rendhez kívántak csatlakozni; Özséb ez ügyben Aquinói Szent Tamás (1224/25-1274) közbenjárását is igénybe vette, mikor 1263-ban Rómába látogatott, hogy a pápa jóváhagyását megszerezze. Az egyszerű lyoni papból katolikus egyházfővé lett IV. Orbán (1261-1264) azonban – az újonnan alapított rend csekélyke vagyonát kifogásolva – először nemmel felelt a jóváhagyási kérelemre. Az új, átdolgozott, Ágoston-rendi mintára szerkesztett regulára azonban már áldását adta a pápa, így „hivatalosan” is megszületett a magyar alapítású pálos rend. A bejegyzési procedúra azonban csak 1308-ban, Gentilis bíboros, pápai követ Magyarországra érkezése után zárult le végleg, s csak ekkortól indulhatott meg a pálos rendházakban az elfogadott regula szerinti szerzetesi élet. Özséb ezt már nem érhette meg; húsz éven keresztül állott a rendház élén, 1270 januárjában halt meg Pilisszentkereszten.

A pálos rend középkori töretlen fejlődése egészen a török hódoltságig tartott. A fénykort a XIV. századra tehetjük; a kolostorok száma 1327-re ötvenre emelkedett, magyarországi központjuk ebben az időben Budaszentlőrincen volt. Özséb szerzetesei a magyar királyokkal is jó viszonyt tartottak fenn; I. (Nagy) Lajos (1342-1382) egyik velencei hadjáratából Remete Szent Pál megszerzett ereklyéivel tért haza, de Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) és I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490) is támogató magatartást tanúsított velük szemben.

Legismertebb középkori perjelségük Zsámbékon,  Márianosztrán, Pilisszentléleken, Pilisszentkereszten és Visegrádott működött. A fehér kámzsát viselő barátok Németország után (1340) Lengyelországban, Franciaországban, Portugáliában, Olaszországban, Ausztriában, Dalmáciában, de még Palesztinában is megvetették a lábukat. Első lengyelországi alapításuk, Czestochowa (1384) ma az egész pálos rend vallási centruma. A török hódoltság a pálos rend hanyatlását is maga után vonta. Az oszmán megszállás alatt mindössze a horvát származású magyar államférfi, Martinuzzi (Fráter) György (1482-1551), illetve a kevesek előtt ismert, vértanúhalált halt „Tiszteletreméltó” Csepelényi György (1626-1674) öregbítette a pálos szerzetesrend jó hírnevét. Utóbbi 1674 húsvétjének másnapján vált az ellenreformáció ellen fellépő protestánsok egy csoportjának áldozatává: a rekatolizációban kiemelkedő szerepet játszó klerikust plébániájáról hurcolták el, majd megaláztatásokkal teli hatvan napos fogság után a Mezőkövesd melletti Szőke községben karddal vetettek véget életének. A kínzói lelki üdvéért mindvégig imádkozó Csepelényit a hagyomány szerint a hóhér képtelen volt lefejezni – keze isteni erőre hallgatva nem engedelmeskedett akaratának. Kivégzése után a pap holtteste napokig hevert temetetlenül, de az oszlás jelei nem mutatkoztak rajta. Végül az egri pasa járt közben „Isten szent emberének” elhantolása ügyében. Testét 1689-ben a sátoraljaújhelyi pálos templomba vitték, s bár az évszázadok során számos törekvés irányult rá, mindmáig nem avatták szentté. Érdekesség, hogy maguk a pálosok sem szorgalmazták Csepelényi szentté avatását, mert szigorú rendszabályuk szerint pálos szerzetes nem részesülhet ebben az egyházi megtiszteltetésben. A XVII. században Pázmány Péternek (1570-1637) köszönhetően ismét virágzásnak indult a rend. Új pálos iskolák alakultak Pápán és Sátoraljaújhelyen, s a rend tevékenységében nagyobb hangsúlyt kapott a tanítás. A XVIII. századi pálos kultúra legismertebb hírvivői Verseghy Ferenc (1757-1822) író, költő, nyelvész, Ányos Pál (1756-1784) szentimentalista lírikus, és a magyar Horatiusként emlegetett Virág Benedek (1754-1830) költő, műfordító voltak.

A rend másodvirágzásának II. József (1780-1790) 1786-os feloszlató rendelete vetett véget, amelyben 37 magyar pálos kolostort záratott be a kalapos király. Hamarosan hasonló sorsa jutottak a külhoni pálos rendházak is; lengyel földön először 1810-ben, majd 1818-ban és 1864-ben számolták fel a fehér barátok rendházait.

1934-ben újra megkezdődött a pálos közösségek újjászervezése, amely egészen a második világháború végéig tartott. A kommunista hatalomátvételt követően azonban ismét rossz világ köszöntött Remete Szent Pál követőire, akik csak a demokratikus rendszerváltás éveiben - Pécsett, Petőfiszálláson, Márianosztrán és a Gellért-hegyi sziklakápolnában - indíthatták újra vallási tevékenységüket.