Hogyan keletkezett a gomba?

 Mikor Jézus Krisztus Szent Péterrel faluról falura, városról városra vándorolt, egyszer nagyon megéheztek. Letelepedtek az egyik falu szélén az árokpartra, szusszantottak egyet. Azt mondta Jézus Krisztus Péternek:
- Péter, látom, hogy itt a legközelebbi házban kenyeret sütnek. Menj és mondd meg a gazdasszonynak, hogy Isten nevében két lángost is tegyen a kemencébe, szánja meg az éhezõ vándorokat.
Szót fogadott Péter, de két lángos helyett hármat kért. Ahogy megsült, az egyiket a kebelébe csúsztatta, a másik kettõvel ballagott vissza Jézus Krisztushoz.
Jóízûen megették a két lángost, aztán fölcihelõdtek, útnak eredtek. Péter utólra maradt, hogy suttyomban csipegethesse az eldugott lángosát. Sehogy nem volt azonban szerencséje, mert Jézus urunk mindig akkor kérdezte, mikor a lángos a szájába tette. Péter nem tudott enni, mindig ki kellet köpni a lángoslepényt, hogy válaszolni tudjon.
Mikor elfogyott a lángos, Jézus megfordult:
- Péter, mennyi lángost süttettél?
- Kettõt, Uram Teremtõm.
- Dehogy kettõt, Péter! Azt is számold, amit apródonként kiköpdöstél!
- Uram teremtõm, hármat süttettem.
- Ho, hogy ne vesszen kárba, mit teremtsünk ebbõl?
- Teremtsünk gombát, mert tényleg nem veszhet el az út szélén eltaposva.
Abból lett az igazi gomba, a lángos-lepénybõl, amit Péter a szájából elhajigált.

A három vándorló

Egyszer összekerült három jó eszû vándorló mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon, csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az egyiknek az anyja igen nagy betegségbe esett. Már a faluvégi kis ház is ráment a patikára meg a doktorra, kocsira, révre. Törték a fejüket: hogyan tehetnének szert egy kis pénzre.
Azt mondja végre az egyik:
- Tudjátok-e hogyan lesz? Egertõl Pestig nincs még egy olyan zsugori gazdag, mint itt révész, akire anyám panaszkodik. Gondoltam egyet. Én kinevezem magam Szent Péternek. Te, komám, légy Szent Pál, te meg Szent János. Én eladom, ha kell, a csizmámat, köpenyemet. Annak az árán kerítünk valahonnan egy szép nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret meg egy kupa jó bort. A többit bízzátok rám.
Úgy is lett. Útba ejtettek egy halász kunyhóját. Vettek tõle egy szép nagy halat. Aztán a sütõasszonynál egy emeletes kenyeret. A kocsmárosnál egy jó korsó bort. A sekrestyéstõl kölcsön kértek egy nagy selyempalástot s két fehér inget. A palástot Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló, az ingeket meg a két másik; még süveget is nyírtak papírból, azt tették a fejükre.
Mentek aztán a révészhez.
Bekopogtak.
- Szabad! - mondta a révész. Az asztalon égett egy kis mécses. Péter megállt az asztal mellett, Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban. A zsugori révész meg a még zsugoribb felesége csak ámult.
- Szent Péter vagyok - mondta a legöregebb vándorló -, ez itt Pá apostol, a harmadik meg, ott kinn a pitvarban, Szent János.
Összecsapta a kezét a két zsugori öreg.
Azt mondja az asszony:
- Szent Isten! Honnét érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet, hogy a mi hajlékunkba eljön Szent Péter és Szent Pál és még Szent János is?!
Aztán az urára förmedt:
- Siessen már, hozzon kend valamit! Jaj, lelkem, Szent Péterem, ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellõen kiszolgálni! Üljön le!
Akkorára visszajött az öreg révész, hozott egy hitvány halat.
Azt mondja, miközben odalöki a feleségének:
- Süsd meg!
- Inkább fõzöm - mondja az -, mert úgy nem fogy zsír.
Azt mondja erre Szent Péter:
- Adjátok csak ide! Pál, szent komám, vidd csak ki ezt a halat Jánosnak, mondjad, hogy áldja meg.
Pál kivitte, de visszatérõben már azzal a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek. Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat.
Aztán az asszony megfõzte. Jó lett volna így is, s elég mind ötûknek. Pedig pusztán csak azt ették.
- A kenyér itt még nincs kitalálva? - kérdezte Péter.
Erre aztán mégis hozott kenyeret az asszony, de olyan szárazat, feketét, mint a föld.
- Szent Pál fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret, áldja meg ezt is!
Pál kivitte, de a helyett is szép nagy kenyeret hozta be.
Az öregek csak nézték egymást.
- Ital nincs? - kérdezte Szent Péter. - Halra való?
Erre elõvett az öreg révész egy rossz kancsót, abban volt egy kis bicskanyitogató. Azzal kínálta meg Péteréket. Szent Péter épp csak megszagolta. Kiküldte, s azt is megáldatta Jánossal. Mikor Pál bejött, volt bor is egy egész kupával, ihattak hasig!
No, erre már csakugyan hitték a csodát az öregek. Addig nézték egy mást, mígnem az asszony odahajolt az ura fülihez, s azt súgta bele:
- Hallja-e kend? Van ott nekünk az a szakajtó aranyunk. Ne áldatnók meg azt is? Most még itt van Szent Péter.
- De - mondta az öreg, már nagy hangosan. - Jó volna biza!
Az öregasszony be is hozta mindjárt a szakajtó aranypénzt. Szent Péter mindjárt elértett, mit akar vele.
- Eredj, Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja meg ezt a kis pénzt!
János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladvást Egernek.
Bejön kis idõ múlva Szent Pál, azt mondja:
- Nagyon sikerült az áldás, megyek, segítek.
Azzal kívül az ajtón, õ is uzsgyi neki, amerre a fû hajlik.
Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt:
- Megnézem már, aztán megáldom magam is, hátha attól még szaporább lesz!
Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor a pitvarajtóba ért, õ is csak azt nézte, merre van a másik kettõ. Akkor alsó, vesd el magad! Utánuk azonmód a palástban, pedig az úgy a lába közé verõdött, hogy mindig hasra akart benne esni.
Elõbb helyeselték, de végül is sokallták már az öregek az áldást, azaz hogy az idejét. Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még.
De már is csak úgy látta õket, akár én! Nem volt ott senkiféle, egy lélek sem! Mellesleg már sötétült is.
Szalad be, mondani a feleségének:
- Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent Pál, Szent János! Most már hol keressük?
Nagy messzirõl hangzott felelet:
- A pokolban!

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kriza János - Az álomlátó fiú
- székely népmesék -

A kártyás ember

Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, mindenfelé eljutottak, még a kártyás emberhez is.
A kártyás ember magában lakott, nem volt senkije, csak a kártyája volt egyedüli szórakozása. Ott járkált az udvaron, mikor megállt a ház elõtt Krisztus urunk meg Péter.
- Jó estét!
- Adjon Isten maguknak is.
- Te jó ember, tudom, hogy szeretsz kártyázni, és többet nyersz, mint veszítesz. A nyereménybõl csak annyit hagysz magadnak, ami okvetlenül fontos: ennivalóra, innivalóra, cigarettára, miegymásra, a többit nem bitangságokra költöd, hanem jótékony célokra adod, a szegényeknek, a betegeknek, az egyháznak. Jóságodért megjutalmazlak, három kívánságod teljesítem. Mondd, mi legyen az!
- A lelked üdvösségét kérjed!
A kártyás ember eleresztette a füle mellett, amit Péter mondott.
- Uram Teremtõm, add meg nekem, hogy a kártyában mindig nyerjek.
- Jól van, megadom, fiam. Akármerre mégy, te fogsz nyerni. Mi a második kívánságod?
- A házam elõtt van egy pad, aki oda leül, az onnan ne tudjon elmenni, míg azt nem mondom, hogy "Mehetsz".
- Ezt is megadom neked. Mi a harmadik?
- Van nekem egy szép gyümölcsöskertem. Aki oda bemegy, felmegy a fára, akadjon fel az orránál fogva.
- Az is meglesz, fiam.
Ezzel kezet fogtak, elbúcsúztak egymástól.
Másnap éppen a kapuban cigarettázott, mikor jött érte a halál.
- No, jó ember, küldve vagyok, nincs tovább az életed, viszlek a túlvilágra.
- Jól van. Míg beugrok a kabátomért, üljön a ház elébe a padra.
Leült a halál, a kártyás ember meg nyugodtan lefeküdt, csak hajnaltájban kukkantott ki az ablakon. A halál mozdulni sem tudott, ott gubbasztott a padon.
- Még most is itt vagy?
- Bizony itt.
- Miért nem kotródsz el?
- Próbáltam már, de nem tudok. Segítsél rajtam, mert mindjárt rám virrad, falu csúfja leszek.
- Eszem ágában sincs. Nem szabadítlak, mert magaddal viszel.
- Dehogy viszlek, csak mondd meg, meddig akarsz élni!
- Legalább száz esztendeig.
- Száz év múlva jövök, csak ments meg!
- No, akkor mehetsz.
Elment a halál, hogy vissza sem nézett. Nagysokára letelt a száz esztendõ. A küszöbön ült a kártyás ember, este volt, mikor kopogtatott a halál.
- Szegény ember, küldve vagyok, elviszlek, nincs tovább életed.
- Jól van pajtás. Míg szedelõzködök, szedjél a tarisznyámba egy kevés almát, hadd vigyünk belõle a túlvilági szenvedõknek.
Kiment a halál, felmászott a létrán, szedte a szép almákat. Egyszer csak egy vékonyabb gallyra lépett, megbillent a halál, és fennakadt az orránál fogva. Vonított ész nélkül, nem tudott leesni. A szomszédok átkiabáltak:
- Szomszéd, menjen a kertjébe, valaki bajban lehet, mert átkozottul vonít.
- Hadd, vonítson, miért ment oda!
Kiballagott aztán késõbb.
- Itt vagy még mindig, bitang?
- Itt.
- Miért nem mégy el?
- Nem tudok, szabadíts meg, könyörülj rajtam, mert nagyon szenvedek.
- Nem szabadítlak, mert magaddal viszel engem is.
- Nem viszlek, csak mondd meg, meddig akarsz élni!
- Legalább száz esztendeig.
- Száz év múlva jövök érted, csak ments meg!
- No, akkor takarodsz ki a kertembõl?
De bizony letelt lassan a második száz esztendõ is, jött megint a halál.
- Pajtás, küldve vagyok, mert letelt a második száz esztendõ. Mennünk kell a túlvilágra.
- Nem bánom, pajtás, mert erõsen megöregedtem, szívesen veled tartok.
Elindultak együtt. Mentek mendegéltek, míg a mennyország kapuja elé értek. Szent Péter nyitott kaput.
- Tessék, Péter, itt van a kártyás ember!
- Ûûûû - szörnyûlködött Péter -, ismerlek pajtás, de a mennyben nincs hely számodra. Kár, hogy nem hallgattál rám, mikor is a füledbe súgtam, hogy a lelked üdvösségét kérjed Krisztus urunktól.
- Akkor hova menjek?
- Mars a pokolba!
Zörgetett a kártyás ember a pokol kapuján, kikukucskált egy ördög.
- Ki vagy?
- Én vagyok a kártyás ember.
- Már régen vártunk, még csak most értél ide?
- Lejárt az idõm, itt vagyok.
- Gyere, akkor majd kártyázunk!
- Van kártyátok?
- Nem tudod, hogy a pokolban gyártják? Milyet hozzak: használtat vagy újat?
- Újat hozzál, az simábban, könnyebben megy.
Ferbliztek négyen, de mindig a kártyás ember nyert, nagy halom pénz volt elõtte. Megharagudott rá az egyik ördög.
- Halljátok - biztatta a többit -, ne ferblit játszunk, huszonegyet, Ő, tartsa a bankot!
Úgysem nyertek az ördögök, mindig a kártyás embernek lett szerencséje. Végül ráuntak.
- Hajítsuk ki, ezzel úgysem bírunk!
Két ördög fogta, egy meg fenéken billentette, kilódították a pokol kapuján. A kártyás ember nem kellett sem a mennyorszában, sem a pokolban, azóta is ül a mennyország feljáróján.

A kovácsok kovácsa

Amikor Krisztus urunk a földön járt, akkoriban csak városhelyeken volt kovács. No, elhatározta, kitanuljuk a kovácsmesterséget. Persze nem egykönnyen ment az, két évig járkálni kellett városról városra, hogy gyakoroljon különbözõ mestereknél.
Utoljára egy fukar kovácsmesterhez jutott, aki a tanítás fejében jó ideig visszatartotta a segédeket, jól megdolgoztatta õket. Krisztus urunkkal sem csinált különben. Munka meg volt bõven, hozták a parasztok a sok lovat patkolásra.
- No - mondta Krisztus urunk a két inasnak - tegyétek a tûzbe a vasat, majd én szögelek!
Melegítették a patkót az inasok, Ő, meg odament az elsõ lóhoz.
- No, gazduram, emelje fel a ló lábát!
Krisztus urunk lecsavarta a patát a csülökkel együtt, betette a satuba, aztán visszaillesztette a lábat a helyére. Csak rálehelt, ráütött kettõt, és már készen is volt.
- Mehet.
Csak néztek, szóhoz sem tudtak jutni a parasztok.
Jött a másik gazda, ott is azonmód csinálta.
- Gazduram, emelje fel a ló lábát!
Lecsavarta a patát csülökkel együtt, beszorította a satuba, rá a patkót, kivette.
- Fogja a lábat!
Rálehelt, visszatette, ráütött a tenyerével, kész. Így ment ez napestig, hétrõl-hétre. Gyorsan haladt a munka és ilyen gyorsan ment híre a csodakovácsnak. Hordták is a parasztok a sok lovat, de Krisztus urunk csakhamar befejezte a munkát. Egyszer aztán mondta a kovácsnak:
- Mester úr, beleuntam már én a kovácskodásba, kitanultam már én ezt a szakmát. Adja a fizetségem oszt' megyek utamra.
- Hát jól van. Itt van öt-hat dénár.
Azzal Krisztus urunk elballagott. De idõ múlva megintcsak gyülekezni kezdtek a patkolásra váró lovak.
- Gyûrkõzzetek neki fiúk - szólt a kovács az inasoknak -, majd én szögelek.
S próbálta a kovács is azonmód, mint Krisztus urunk, lecsavarta a ló lábát, be a satuba, megpatkolta, rálehelt, de az sehogy nem akart visszaforrni.
A parasztember elkezdett hadonászni, veszekedni.
- Mit csinált? Eltörte a lovam lábát!
Megszeppent a mester, odaszólt az egyik inasnak:
- Szaladj, ahogy a lábad bírja, hívd vissza a segédet, még nem messze lehet.
Úgy is volt, szedte a lábát az inas, kiabált Krisztus után:
- Segéd úr, segéd úr! Jöjjön vissza, jöjjön, siessen!
- Mi baj van?
- Nem ragad vissza a ló lába.
Ahogy visszaértek, már agyon akarták verni a kovácsot, Krisztus lecsillapította õket, majd visszaragasztotta a lólábat.
- Ilyen kovács kell nekünk, ez igazi mester - mondták a parasztok.
Azóta nem forr össze a lócsont, mióta a kovács eltörte a ló lábát. Minden állat lába összeforrad, de a lóláb soha, ha egyszer eltörik.

Krisztus, Szent Péter és az ácsok

Jézus Krisztus és Szent Péter késõ este értek egy városba. Egy szállodába tértek, ahol csak egy ötágyas szoba volt. Négy ágy már foglalt volt négy ácsnak, akik a vendéglõben daloltak, táncoltak, verték az asztalt két kis botikával, jól be voltak szipókázva. A vendéglõs az ötödik ágyat szánta Jézusnak és Szent Péternek.
Péter vacsora közben hamar ráunt a részegek dorbézolására.
- Uram, gyerünk, feküdjünk le, ne hallgassuk ezt a zsivajt!
- Jól van, Péter, gyerünk!
Benyitottak a szállodaszobába:
- Uram, feküdjél a falhoz, ne halljad annyira azt a nagy zúgást, én jobban kibírom kívül - kegyeskedett Péter.
Alighogy elaludtak, bezúdultak az ácsok, elkezdtek a szobában is dorbézolni. Akinél a cimbalomverõ volt, odamegy az ágyhoz, Péter egyik oldalát ütögette. Péter megfordult, akkor meg a másik oldalt põrölte. Mikor Péter már nem bírta tovább a verést, megrázta Jézust:
- Uram, cseréljünk már helyet, hátha nagyon be vagy szorítva a falnál!
- Jól van, Péter, cseréljünk!
Mikor helyet cseréltek, a cimbalmos odafordult.
- No, adjunk már a falnál lévõnek is, mert az még nem kapott!

A bor

Mikor Noé az özönvíz elöl a bárkára menekült, bort is vitt magával. Unta magát erõsen az öreg, s unalmában a borba hatféle állat vérét keverte.

Elõször oroszlánvért kevert. Aztán tigrisvért. Ez sem volt elég, kevert bele még medve-, disznó-, majom-, meg galambvért is.

No, de meg is látszik az embereken, akik egy pohárral több bort isznak, ezeknek az állatoknak a vére.

Van olyan ember, aki a bortól büszke, mint az oroszlán.

Olyan, aki kegyetlen, mint a tigris.

Némely ember dülöngél tõle, mint a medve.

Más ember a sárban fetreng, akár a disznó.

Némelyik mindenre nevet; mint a majom.

De van olyan is, aki olyan szelíd a bortól, akár a galamb.

A lusta legény meg a szorgalmas lány

Jézus Krisztus Szent Péterrel egy nagy mezõn haladt keresztül. Egy vadkörtefához értek, ahol egy lusta legény feküdt. Hanyatt vágta magát, arra várt, hogy a szájába essék egy gyümölcs.
Jézus megszólította:
- Fiam, merre köll menni Egyiptomba?
A legény lusta volt felállni, a kezével mutatni, csak a lábát mozdította, hogy
- Arra, a!
Jézus Krisztus elfordult és megcsóválta a fejét.
- Hogy lehet ilyen lusta teremtménye az Istennek!
No, továbbhaladtak. Egyszer Jézus megtörölte a homlokát:
- Hû, de megszomjaztam ebben a hõségben!
- Énnekem már régóta száraz a torkom, Uram, csak nem mertem szólni - mondta Péter.
Az oldalban egy kislány aratott, arra vették az irányt, hogy vizet kérjenek.
- Adnál nekünk vizet, te kislány, mert erõsen megszomjaztunk!
A lány letette a sarlót, a korsóhoz perdült, belekóstolt. Melegnek találta a vizet, hát kiöntötte. Elszaladt a forráshoz friss vizet meríteni. Kínálta aztán Jézus Krisztust is, Pétert is.
Jóllaktak vízzel mind a ketten, és nem gyõztek hálálkodni, hogy ilyen jó vizet még nem ittak soha, jólesett nekik.
Mikor elköszöntek a lánytól, Péter megkérdezte Jézust:
- Uram Teremtõm, mivel áldod meg azt a szép, szorgalmas lányt?
- Ahhoz a lusta legényhez menjen feleségül, aki a körtefa alatt feküdt.
- Uram Teremtõm, csak ezt ne tedd! Miért vered meg ezt a szorgalmas lányt azzal a világ lustájával?
- Azért, mert annak a lusta legénynek szüksége van egy segítõre, aki embert fog faragni belõle.

A menyecske kívánsága

Mikor az Úrjézus a földön járt, betért egy házhoz, ahol jól tartotta a menyecske, ellátta enni-innivalóval az elcsigázott vándort. Jézus meg akarta hálálni a menyecske jóságát, hát azt mondta:
- No édes lelkem, amit kívánsz, ezt néked teljesítem.
Gondolkodott a menyecske, ráncolta a homlokát, hogy mit kérjen, ami nem csak neki válik javára, hanem minden asszonynak.
- Ó, Uram Teremtõm, azt kérem, hogy mikor az asszony szenved, szüli a gyermekét, ne csak neki fájjon, hanem a gyermek apjának is!
Az Úrjézus beleegyezõen bólintott:
- Meglesz fiam, ne félj semmit!
Örült a menyecske.
Igen ám, de nemsokára terhes lett, vastagodott erõsen. Eltelt a kilenc hónap, elérkezett a szülés ideje.
Jajgat kegyetlenül odabenn az ágyban:
- Nagyon fááááj! Nagyon fááááj!
Képzeljék csak el, a szomszéd ember meg a favágatón sivalkodik, hogy õ neki is nagyon fáj, mert az emberek még úgy sem tudnak tûrni, mint az asszonyok.
Lett nagy botrány, mert kitudódott, hogy ki a gyermek apja. Bánta már a menyecske, hogy ilyen bolond kívánsággal állt elõ, mikor Jézussal találkozott. Csak még egyszer láthatná az Úrjézust, hogy visszacsinálná a dolgot!
Mikor felgyógyult, egyszer csak bekopogott hozzá Krisztus urunk.
Azt mondja:
- No, édes lelkem, megadatott, amit kértél, az apja is szenvedett már a gyermeknek.
A menyecske meg tördelte a kezét, alig gyõzött rimánkodni:
- Jaj, Uram Teremtõm, csak még egyszer legyen úgy, mint a világ kezdetitõl van, hogy csak az asszony szenvedjen!
Úgy is lett, azért nem tudják az óta sem, ki a gyermek apja.

Szent Péter a laktanyában

Mikor Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, mindent megnéztek. Mentek ide, mentek oda, még egy laktanyába is betévedtek.
Azt mondja Péter:
- Urunk, intézzük el a katonák sorsát, mert nem jól megy a soruk, sokat szenvednek. Adjunk nekik valamilyen szabályzatot, segítsünk rajtuk!
- Péter, igazad van, fogjál egy papírt és ceruzát, írjad, amit mondok!
Szent Péter öreg volt már, kicsit nagyothallott.
Mondta Krisztus urunk:
- Katonáknak ébresztõ hatkor.
Péter leírta:
- ...amikor akkor.
Krisztus urunk folytatta:
- Katonáknak reggelire feketekávé, szalonna.
Péter meg írta:
- ...feketekávé szaladva.
Krisztus urunk folytatta:
- Kivonulásra puha kenyér, sonka.
Péter meg:
- ...tölténytáska, puska.
Akkor tovább:
- Fizetésre öt forint húsz.
Péter írta:
- ...egyformán húsz.
Ahogy készen lettek, azt mondja Krisztus:
- Péter, most olvasd fel, amit írtál!
Péter elkezdte:
- Katonáknak ébresztõ, amikor akkor. Reggelire feketekávé szaladva. Kivonulásra tölténytáska, puska. Fizetése egyformán húsz.
Rázta fejét Krisztus urunk minden passzusnál.
- Péter, nem így mondtam, de ha így írtad, maradjon mostmár, de míg egy katona lesz a földön, téged az egész életében átkozni fog, mert jól elintézted a sorsukat.

Szent Péter a vásáron

Már öreg volt a szamárka, amin Krisztus urunk meg Szent Péter utazgattak. Öreg is volt, beteg is volt, sovány is volt. Úgy gondolták, hogy eladják, elvitték a vásárra.
Péter árulta a szamarat. A kispénzûek közül többen érdeklõdtek, gondolták, olcsón megkapják az öreg sovány szamarat.
Az egyik ember azt mondta:
- Megvenném a szamarat, de nagyon kicsi.
Péter meg:
- Kicsi, mert öreg.
Persze, hogy odébbállt az ember.
Késõbb jött egy másik.
- Bácsika, megvenném a szamarat, de nagyon sovány.
- Sovány, mert beteg.
Õ Sem vette meg, otthagyta õket.
Péternek a nyakán maradt a portéka.
Otthon kérdi Jézus:
- Péter, nem adtad el a szamarat?
- Nem, uram.
- Hogy árultad?
- Megvette volna egy ember, de nagyon kicsinek találta.
- Te mit mondtál?
- Azt, hogy kicsi, mert öreg.
- Jaj, Péter, azt kellett volna mondani, hogy kicsi, de majd megnõl.
- Egy másik ember is érdeklõdött, az meg soványnak tartotta.
- Te mit mondtál?
- Azt, hogy sovány, mert beteg.
- Ej, Péter, azt kellett volna mondani, hogy sovány, de majd meghízik, akkor biztosan eladtad volna.
Azóta nem bûn, ha a vásáron mellébeszél valaki.