Szent Benedek-3
bb 2007.03.21. 03:15
Folytatása a Szent Benedek-2. c.....
A paraszt megkötözött karral haladt előtte, és elvezette a szent ember monostorához. Benedeket a cellája előtt egyedül ülve és olvasásba mélyedve találta. Gallénak, aki dühöngve követte, ezt mondta: „Íme, ez az, akiről beszéltem, ő Benedek atya!” Galla nekihevülve, zavart eszének őrültségében azt gondolta, hogy szokott módján megrémítheti Benedeket. Nagy hangon rákiáltott, mondván: „Kelj föl, kelj föl, add vissza ennek a parasztnak a dolgait, amiket magadhoz vettél!” Hangjára az Isten embere fölvetette a szemét, abbahagyta az olvasást, majd a parasztra nézett, aki ott állt megkötözve. Szemét annak karjára szegezte, mire a szíjak oly csodálatos gyorsan kezdtek leoldódni, hogy ily sebesen semmiféle emberi igyekezet nem oldhatta volna le azokat. A megkötözött ember egyszerre csak ott állt kötelékek nélkül. E hatalmas erőtől megrettenve Galla földre rogyott és hajlíthatatlan, kegyetlen nyakát Benedek lába alá hajtva, imádságába ajánlotta magát. A szent ember föl sem kelt az olvasásból, de a testvéreket hívatván megparancsolta, vezessék beljebb, hogy vegye az áldást. Mikor elévezették, intette, hagyjon fel tébolyult kegyetlenségével. Enni adtak neki, majd hazatérvén soha többé semmit nem mert követelni a paraszttól, akit isten embere még csak meg sem érintett, csak rátekintett, és föloldozta kötelékeiből.
Egy időben Campania vidékét hatalmas éhínség sújtotta. Mindenki teljesen kifogyott az eleségből, Már Benedek monostorában is elfogyott a búza, a kenyeret pedig mind megették, úgyhogy mikor eljött az étkezés órája, csak öt kenyeret tudtak fölkutatni a testvéreknek. Mikor a tiszteletre méltó atya látta, hogy mindannyian szomorúak, kishitűségüket szelíd dorgálással kezdte bátorítani, ígéreteivel pedig fölemelni, mondván, „Miért szomorkodik a ti szívetek a kenyér hiánya miatt? Ma még kevés lesz, de már holnap is bőségesen lesz kenyerünk.” Másnap a monostor kapuja előtt, zsákokban kétszáz véka lisztet találtak, máig titok, hogy a Mindenható Isten kinek a közvetítésével juttatta hozzájuk. A testvérek ezt látván hálákat adtak az Úrnak, s megtanulták, hogy ne kételkedjenek Istenben sem a bőség, sem a szükség idején.
Azt is olvassuk, hogy valakinek volt egy fia, aki elefántkórba esett. Haja kihullott, bőre feldagadt, és örökös éhségét már nem tudta eltitkolni. Apja elküldte Isten emberéhez, és igen gyorsan visszanyerte előbbeni egészségét. Emiatt végtelen hálát adtak az Istennek, és ezután a mondott gyermek a jó cselekedetekben megmaradván, boldogan elszenderedett az Úrban.
Néhány testvért elküldött egy bizonyos helyre, hogy ott monostort építsenek. Azt mondta, hogy egy előre kitűzött napon hozzájuk megy és megmondja, hogyan építsék. Az ígért napra virradó éjjelen álomban megjelent a szerzetesnek, akit vezetőjüknek rendelt, s minden egyes helyet, ahol valamit építeniük kellett, részletesen megmutatott. Nem adtak hitelt a látomásnak, és egyre csak őt várták, végül visszatértek hozzá, mondván: „Vártuk, atyánk, hogy eljössz, amint megígérted, de nem jöttél.” Mire Benedek: „Miért mondjátok, testvérek? Nem jelentettem-é meg tinéktek, nem mutattam-é meg minden egyes helyet? Mindent úgy rendezzetek el, ahogy a látomásban kaptátok!”
Monostorától nem messze volt két nemes származású, Istennek szentelt nő, akik nem fékezték meg a nyelvüket, hanem azt a férfiút, aki a vezetőjük volt, meggondolatlan szavakkal gyakran haragra lobbantották. Az elmondta ezt Isten emberének, aki megparancsolta: „Fékezzétek meg a nyelveteket, máskülönben kiközösítelek benneteket!” A kiközösítés ítéletét nem végzés gyanánt mondta ki, hanem csak kilátásba helyezte. A nők azonban nem változtak meg, s néhány nap múlva elhunytak; a templomban temették el őket. Egyszer a templomban misét mondott a pap, és a diákonus szokás szerint mondta, hogy: „Aki nem áldozik, távozzék!”; az asszonyok dajkája, aki helyettük mindig felajánlotta az áldozati adományt, látta, hogy kijöttek a sírjukból, majd a templomból is távoztak. Mikor ezt hírül adták Szent Benedeknek, ő saját kezével adott áldozati adományt, mondván: „Menjetek és ezt az adományt ajánljátok fel érettük, és tovább nem lesznek a kiközösítés alatt!” Így is történt. A diákonus szokás szerint kiáltott, de többé nem látták őket távozni a templomból.
Egy szerzetes áldás nélkül ment ki, hogy szüleit meglátogassa. Azon a napon, amelyen hazaérkezett, meghalt, és eltemettetvén a föld kétszer is kivetette. Szülei Benedekhez mentek, és kérlelték, hogy adja áldását reá. Ő pedig, vévén az Úr testét, mondta: „Menjetek és tegyétek ezt a keblére, és így temessétek el.” Úgy is történt, a föld pedig magában tartotta a testet, többé nem vetette ki.
Egy szerzetesnek nem volt maradása a monostorban, s addig zaklatta Isten emberét, míg az megharagudván, elbocsátotta. Amint kilépett a monostorból, egy tátott szájú sárkánnyal találkozott az úton. A sárkány föl akarta falni, mire az fölkiáltott: „Fussatok, fussatok ide, mert ez a sárkány el akar nyelni!” Odafutván a testvérek, sárkányt nem találtak, de a remegő és félelmében vergődő szerzetest visszavitték a monostorba. Rögtön megígérte, hogy soha nem távozik el a monostorból.
Egy időben azt az egész tartományt roppant éhség sújtotta, és Isten embere, amit csak talált, mindent szétosztott a szűkölködőknek. A monostorban nem maradt semmi, csak egy kis olaj egy üvegedényben. Mikor Isten embere erről tudomást szerzett, megparancsolta a pincemesternek, hogy azt a kevés olajat is adja oda valamely rászorulónak. A testvér hallotta a parancsot, de nem volt hajlandó teljesíteni, mert semmi olaj nem maradt volna a testvéreknek. Megtudta az Isten embere, és az üvegedényt az olajjal együtt kihajította az ablakon, nehogy valami is engedetlenségből megmaradjon a kolostorban. A kihajított edény roppant nagy sziklára esett, de sem az olaj nem folyt ki, sem az edény nem tört össze. Fölhozatta és odaadta a szűkölködőknek, az említett szerzetest pedig engedetlensége és hitetlensége miatt megdorgálta, majd imádságba mélyedt. Egy nagy hordó, amely mellettük állt, egyszer csak úgy megtelt olajjal, hogy még a padlóra is kicsordult.
Egy alkalommal leereszkedett a monostorból, hogy meglátogassa nővérét. Mikor pedig asztalhoz ült, amaz kérte, hogy maradjon vele azon az éjszakán. Benedek nem egyezett bele. Ekkor a szűz, fejét a kezébe hajtva, kérte az Urat, s mikor fölemelte a fejét, akkora villámlás és égzengés támadt, úgy szakadt az eső, hogy nem tudtak kimozdulni, pedig ezelőtt csodálatos, derült idő volt. A szúz, akinek csak úgy patakzottak a könnyei, a derült időjárást esőre változtatta. Isten embere megszomorodva mondotta: „Könyörüljön rajtad a Mindenható Isten, nővérem! Hát mit csináltál?” Mire amaz: „Kértelek, s te nem akartál meghallgatni; az Urat kértem, s meghallgatott engem. Hát csak menj, ha tudsz!” Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és szent beszélgetésekkel elégítették meg egymást. És íme, három nap múltán, hogy visszatért a monostorba, az égre tekintvén, nővérének a lelkét látta galamb képében, amint az égbe hasítva eltűnik. Majd testét a monostorba hozatta, és elhelyeztette abban a sírban, melyet saját magának előre elkészített.
Egy éjszaka Isten szolgája, Benedek kitekintett az ablakon és esedezett az Úrhoz. Felülről hirtelen nagy fény áradt szét, s az éjszaka sötétségét teljesen megfutamította. Mintha az egész világot egyetlen napsugár fogadta volna magába. Benne látta Germanus capuai püspök lelkét, amint az ég felé röpül. Később megtudta, hogy épp abban az órában szállt ki a testéből.
Ugyanazon évben, melyben az életből elmenendő volt, a testvéreknek megjelentette elköltözése napját. Elhunyta előtt hat nappal megnyittatta a sírját, majd magas láz kezdte gyötörni. Napról napra súlyosbodott a betegsége, a hatodik napon a templomba vitette magát, és itt elköltözésére az Úr testének és vérének vételével erősítette meg magát. Tanítványai kezei tartották fenn erőtlen tagjait. Ég felé tárt karral állt föl, és imádság szavai közt utolsót lehelt. Azon a napon, melyen Isten embere, Benedek ebből a jelenvaló életből Krisztushoz költözött, két testvér, egyikük a cellájában időzött, a másik távol volt, ugyanazon látomást kapta. Láttak egy fényes szőnyegekkel takart utat, melyet megszámlálhatatlan sok lámpás ragyogott be. Az út Benedek cellájától kelet felé, az égbe tartott. Egy tiszteletre méltó, ragyogó orcájú férfi is ott állt. Megkérdezte, kinek az útja ez, amit látnak. Azt válaszolták, nem tudják, mire így szólt: „Ez az az út, melyen Benedek, akit Isten szeret, az égbe megy.”
Keresztelő Szent János templomában temették el, melyet Apolló oltárának lerombolása után ő maga épített. Az Úr 518. esztendeje körül élt, az idősebb Iustinus idejében.
¤
fordította: Déri Balázs
http://mek.oszk.hu/04600/04626/html/legenda0039.html
Szent Benedek Regulája
http://users.skynet.be/am012324/scriptorium/rb/rb_hung.htm
Élete
http://www.katolikus.hu/szentek/0711.html
|