Aprószentek napja, aprószentek-hordás

December 28. Része az egyházi év → karácsonyi ünnepkörének. A köréje sereglő → ünnepi szokások ideje az előző nap estéje is lehet. A → szokásmagyarázó mondák és az egyházi liturgia szerint emlékünnep: a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek szenvedéseit jelképezi; „aprószent” minden fiúcsecsemő, akit Heródes király a gyermek Krisztus keresésekor megöletett. A bibliai történet – a templomi prédikációk következményeként – meglepő elevenséggel élt még századunk elején is az aprószentek napja szokásai mögött. Pl. a fiúgyermekek megkorbácsolásának szokását a betlehemi kisdedek szenvedéseire vetítette vissza, a lányok megvesszőzésének ceremóniáját pedig arra magyarázta, hogy Betlehemben a fiúgyermekek pusztultak el, most a lányoknak kell értük szenvedni. A → korbácsolás rítusa azonban korántsem függ össze a bibliai történettel, hanem pogány → termékenységvarázslás és → katartikus rítusok halvány emléke, amelyet az egyház úgy erősített meg, hogy a korbácsolásra használt vesszőt felvette szentelményei közé. Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította volna el az emberektől. Máig sem tudjuk azonban, hogy az aprószentek napján szokásos korbácsolás rítusát és képzeteit az egyházi gyakorlatból, esetleg a szomszéd népektől tanultuk-e el, vagy történelmünk mélyebb rétegeibe vezet vissza. 16. sz.-i egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. sz.-ból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról. 20. sz.-i formái: az aprószentek napját megelőző estén, általában azonban aprószentek napján a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a lányokat, asszonyokat → szerencsekívánó mondókák kíséretében:

Aprószentek, Dávid, Dávid!

(Biharugra)

Feje se fájjon, foga se fájjon!

(Őriszentpéter)

Kelléses ne legyen ez új esztendőben!

(Kapuvár)

Kelléses ne legyen a háta!

(Dunaremete)

Ott, ahol a fiúgyermekek megkorbácsolása a szokás, ezt mondják:

Szófogadó, jó légy,

Ha lenek küldenek, főnek menj,

Ha főnek küldenek, lenek menj,

Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy.

(Zalaistvánd)

Az utóbbi évszázadban elsősorban a fiúgyermekek szokásává vált a korbácsolás. Szerencsekívánó mondókáik kíséretében a ház minden tagját megveregetik. A meglátogatott házaknál adományt kapnak. (→ még: adománygyűjtés) A Csallóközben, Szigetközben a → legényavatás kapcsolódik aprószentek napjához. Itt a lányokat korbácsolták meg a legények, akik a közös férfimulatságra szánt adományokon kívül még életkorjelző szalagokat is kaptak a lányoktól (→ korcsoport, → korosztály). A szalagok a legénycímerre kerültek, és a lányok gondoskodtak rendbentartásukról. Erdély egyes helységeiben aprószentek napján a legényeknek a fonóban kellett – büntetés terhe mellett – aludniuk. – Irod. Radó Polikárp: Az aprószentek és a liturgiatörténet (Theológia, 1943); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

A magyar nyelvterület északi részén elterjedt szokás volt – még egy-két évtizeddel ezelőtt is –, hogy a pásztorok → karácsony vigiliáján, december 24-én egy-egy vesszőcsomóval (pásztorvessző) sorra járták a házakat. A házban → köszöntőt mondtak, majd a gazdasszony a vesszőcsomóból kihúzott egy-két szálat, azzal megverte a pásztorokat, azután megajándékozta őket (→ adománygyűjtés). A vesszőnek, a rügyező ágnak a tavaszi és téli ünnepkör szokásaiban Európa minden táján szerep jutott. Az aprószentek, a szent vessző, pásztorvessző nálunk egyházi értelmezést hordoz. Erős szálak fűzik a karácsonyra kivirágoztatott cseresznyeághoz (→ kivirágoztatott ág) éppúgy, mint a bibliai tudásfájához (→ életfa), ugyanakkor a Heródes által megöletett gyermekekre emlékeztető szimbólum (→ aprószentek napja), amely a karácsonyi jókívánságokkal együtt az állatok megszaporodását is szolgálja. Érsekvadkerten (Nógrád m.) az 1950-es években még szokásban volt az aprószentek-hordás. A pásztorok (kanász, csordás, gulyás) minden házba bementek, ahonnét marhát őriztek. Velük mentek fiaik, feleségeik, de azok kint maradtak az utcán vagy az udvaron. Ők gyűjtötték össze és vitték az ajándékot (bort, pálinkát, pénzt, cipót). Az aprószenteket (vörösgyűrű-vessző) a pásztor a bal hónalja alatt vitte, botját a jobb kezében. Az ajtóban vagy a szoba közepén megállva, dicsértessékkel köszönt és köszöntőt mondott: „Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kendteknek! Mulassék kétek Krisztus Urunk születése napját több jóval, kevesebb búval. Adjon Isten országunkban bort, búzát, csendes békességet, holtunk után léleküdvösséget! E szó mondásom.” Régebben a gazda, újabban a gazdasszony kötényébe csavart kézzel kihúzott három vesszőt, rávert vele a pásztorra, → szerencsekívánó mondókák kíséretében: „Frissek legyenek és szaporodjanak a barmok.” Máshol a pásztorok a verés után néhányat ugrottak és ezt mondták: „Így ugráljanak a malacok (vagy a borjúk)!” (→ ugrás, rituális) A vesszőt a gazdasszony az asztal mögötti sarokba tette. Csupasz kézzel nem volt szabad hozzányúlni. Azt tartották, hogy aki az aprószentek-vesszőt megfogja, → keléses lesz a keze. A vesszőt aprószentek napján kivitték az istállóba, ott megverték vele az állatokat, aztán eltették, s csak tavasszal vették elő, amikor a marhát először hajtották ki a legelőre. Honton az aprószenteket (rakottya-vesszőt) karácsony böjtjéig az ágy alatt tartották a pásztorok, hogy kirügyezzék, mert azt tartották, hogy ahány rügyecske, barka van a vesszőn, annyi malac, annyi borjú lesz a következő esztendőben. A szlovák vidékeken Szent István és → újév napján is szokásban volt a pásztorok vesszőhordása. (→ még: korbácsolás) – Irod. Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968)