Az idő újjászületik
BB 2006.12.04. 08:57
December a tizedik hónap volt („decem” = tíz) a régi római naptár szerint. Említsük meg, hogy a „decem” szó a görög „deka” származéka, ez a görög szó, pedig a „dekomai” ige egyik alakja, amelynek jelentése: „markolni”. ....
Az idő újjászületik
December a tizedik hónap volt („decem” = tíz) a régi római naptár szerint. Említsük meg, hogy a „decem” szó a görög „deka” származéka, ez a görög szó, pedig a „dekomai” ige egyik alakja, amelynek jelentése: „markolni”. Tehát a „deka” a „két marokra valót” jelenti: az ujjakkal való számolásnál ugyanis a „tíz”-et a két marok (tíz ujj) felmutatásával jelezték.
Decemberre esett az év legjelentősebb napja: az esztendő legrövidebb napja, amelyen a Nap meghal, hogy huszonnégy óra múlva új életre támadjon, újraszülessék. A Gergely-féle időszámítás előtt ez a nap december 13-ára, Szent Lucia napjára esett, minélfogva ennek a szentnek, magyarul Lucának a napja mindenféle babonás szokások forrásává lett. Nálunk, Magyarországon például ezen a napon nem engedtek idegent a házba – hiszen Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok, s nem lehessen tudni, az idegen képmásában nem valamilyen gonosz lélek settenkedik-e be a házba, s aztán elviszi magával a házbeliek szerencséjét. Somogyban csak az idegen asszonynépet nem engedték be (ezek voltak a boszorkánygyanúsak). Komáromban, pedig éppenséggel úgy vélték, hogy idegen férfi látogatása szerencsét hoz. Luca napján – lehetőleg lopott holmi segítségével – mindenféle varázslatot kell művelni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ezen a napon minden egyes családtag számára külön kalácsot sütnek, s ebbe tollut dugnak; ha a tollu elég a kemencében, akkor az illető családtag a rákövetkező esztendőben meg fog halni. A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét, vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve. December második felében ülte meg Itália népe a legnépszerűbb óitáliai istenségnek, Saturnusnak az ünnepét. Saturnus neve a „sero” igéből eredt, amelynek jelentése ez volt: „magot vetni”. Szóval Saturnus a vetések istene volt, s ünnepe az elvárosiasodott római népnek a régi agrárállapotok után való visszavágyódását, jelentette. Ez az ősvágyódás a békés földmívelőkor után, amely még Rousseau lelkében is eleven erővel élt („Retournos a la nature!” [Térjünk vissza a természethez!]), egyértelmű volt az emberi szabadság és egyenlőség után való kiolthatatlan vágyakozással, s a római királyok, majd még inkább a császárok a saturnusi ünnepek engedélyezésével biztosító szelepet nyitottak e vágyak számára oly korokban, amikor már kevés nyoma volt az emberegyenlőségnek. A királyok korában háromig, Caligula idején már öt napig, később, pedig egész hétig tartottak a „saturnaliák”. Ezeken a napokon teljes törvénykezési szünet volt, nehogy bárkit is el kelljen ítélni, szóval hogy a polgárok ezeken a napokon minél kevesebbet érezzenek az államhatalom nyomasztó mivoltából. Az adóbehajtást is felfüggesztették ezeken a napokon. Az emberegyenlőség jelképes hangsúlyozására a saturnaliák idején a rabszolgák is ideiglenesen felszabadultak, sőt uraik megjátszották velük a komédiát, hogy ők szolgálták ki a saját rabszolgáikat. Ezeket viszont felöltöztették úri ruhákba, valóságos maskarát járattak velük. Ennek az általános szeretetünnepnek jegyében az emberek megajándékozták egymást: viaszból és agyagból készült gyerekjátékocskákat adtak át egymásnak, a viaszfigurákat, meg is gyújtották. Saturnus istenhez utóbb olyan legenda fűződött, hogy ő volt Latium legrégibb királya, akinek uralma idején – vagyis a földmívelés korszakában – uralkodott az Aranykor: az emberi boldogság netovábbja. Amikor aztán Itáliában mind erősebb lett a görög kultúra befolyása, Saturnus szerepét apránként átvette a görög Aranykor királya, Kronosz, aki görög földön ugyancsak agráristen volt, mégpedig az aratás istensége. Eredetileg nyilván föníciai-sémi területről származott át a görögökhöz. Az egyébfajta hozzáfűződő mondák ugyanis nyilván föníciai befolyást tüntetnek fel. Elsősorban az, hogy a saját nővérét, Rheát vette feleségül (ennél a pontnál ugorhatott át könnyen a római legendába, akiknek ősanyja, Romulus és Remus anyja, szintén egy Rhea volt. Tudnunk kell, hogy a „rhea” szó „forrás”-t jelent. Romulus anyja, pedig Rhea Silvia, vagyis „erdei forrás” volt). Bármennyire joviális istenség volt is az öreg Kronosz, s bármennyire is az ő nevéhez fűzték a görög Aranykorszak fogalmát, a saját személyében mégis meglehetősen kedélytelen úr lehetett, aki elsősorban úgy került uralomra, hogy a saját édesapját, Uranoszt férfiatlanította, és trónusáról letaszította, azután pedig a Rheától született ennen gyermekeit sorra felfalta. Csupán egyet sikerült Rheának megmentenie, Zeuszt, éspedig úgy, hogy helyette valami kemény követ tett a pólyába, s Kronosz ezt a követ zabálta be Zeusz helyett. A kő annyira megfeküdte a gyomrát, hogy utána az előző gyermekeit is kiadta gyomrából, úgyhogy ezek is újraszülettek. A jelkép érthető volt: Kronosz-Saturnus isten maga az Idő, amely letaszítja trónusáról az elődjét, az előző évet, s aztán sorra felfalja a saját gyermekeit, a hónapokat, hogy utóbb újra kiadja őket magából: az év újjászületik. Kronosz-Saturnus maga is elveszti uralmát, az Idő fölött győzedelmeskedik a diadalmas isten, Zeusz-Jupiter.
Közenfekvő, hogy amikor a keresztény Egyház uralomra került, akkor ezt az ősi görög-római legendát is adaptálta: a téli solstitiumkor megszülető Megváltó-isten diadalmaskodik az Idő fölött, Jézus úrrá lesz Kronosz-Saturnus fölött. A Saturnáliák ünnepe, pedig a betlehemi Megváltó örömünnepévé magasztosul, aki újra elhozta az emberegyenlőségnek, az emberszeretetnek ősi evangéliumát…
|