A MASZKOKRÓL ÁLTALÁBAN

"Egy szép maszk sokkal többet árul el a gazdájáról, mint maga az arca."

Oscar Wilde

A maszkviselésnek régi hagyományai vannak, hiszen már az ősember is viselt álarcot. Amikor a fejére tette az elejtett zsákmány bőrét, azzal a természet erőivel próbált azonosulni, az elejtett állat erejét, hatalmát így akarta megszerezni.
A kameruni törzs varázslói antilop- és krokodilusfejből kombináltak álarcot, az új-guineai sámánok gonosz arckifejezésű maszkot viseltek, az afrikai és óceániai népeknek táncmaszkjaik vannak, és a pápuák is álarcban járják duk-duk táncukat. Említhetnénk azonban az ógörög kígyófürtös Gorgó-főt, a szarvas, szőrös mohácsi busóálarcot, vagy az aztékok és inkák csiszolt kőálarcát is.
Mindig is divat volt az álarcviselés: maszkot öltöttek a háború lovagjai, a halál önkéntesei, a hóhér vagy a Ku-Klux-Klan gyilkosai, a kommandósok, a rablótámadók, Fatia Negra és Zorro, sőt maszkot húznak a Vasálarcosra is. Az Operaház Fantomja, Batman, Joker és az Elefántember is maszkot visel.
Ezen felül maszknak nevezhetjük a nők arcpakolását, de maszk már a smink is, az arc, a test festése.
A maszkviselés célja a félelemkeltés, névtelenség, rossz szellemek elűzése, jó szellemek meghívása, a magasabb rendűvel való azonosulás, betegség, éhínség elűzése, illetve manapság egyszerűen csak a szórakoztatás.
A maszk azonban határjelző is, amely egyszersmind elválasztja az ember számára kívánatos világot attól, amellyel nem kíván érintkezni: az orvosi maszk, a hegesztő maszkja és számos más foglalkozási maszk jó példa erre.

"Ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc..." Kosztolányi

A halotti maszkok talán az álarc legősibb fajtái. Nemcsak az elhunyt vonásait őrizték meg ezzel az álarccal az utókor számára, hanem így könnyebb volt az elhunyt szellemének felidézése is. Aki hordta, az kapott egy darabot az eltávozott szellemiségéből, miközben ez meg is védte a halottaktól. Kezdetben - az egyiptomi művészet egyik jelentős állomásaként -fából készítették el, majd megfestették.
A görögök - ahogy a peruiak is - már fémet is használtak, ezüstöt és aranyat. Karthágó romjai között pedig égetett agyagmaszkokat találtak, igen pazar festéssel. Az észak-amerikai ősi sírokban viszont kagylóhéjakból készült álarcok őrzik a halottak vonásait. Sőt, Szibéria egyes népei már igen korán gipszet használtak erre a célra.

"Színház az egész világ"

- mondta Shakespeare, és bizony az ő darabjaiban ugyancsak se szeri, se száma az olyan álruhás, álarcos jelenteknek, ahol az álcázás okozza a konfliktusokat.

A századok folyamán a művelt nemzetek körében az álarcokat főleg két területen alkalmazták, a színielőadásokon és a farsangi felvonulásokon. A Dionüszosz-ünnepnek kecskeáldozatából keletkezett tragédiához később csatlakozott a komédia, a szatírjáték és valamennyinek külön álarctípusa volt. Feltételezik, hogy Thespis alakította át emberarcra a köznép körében addig divatos rémmaszkokat. Azért alakult ki a színházban az álarc viselete, mert a görög kerek arénákban, az emberi arc a távolság miatt alig volt látható. Ezért a megnagyobbított fej, a stilizált vonások hordozták az árnyalt színészi arcjáték helyett az üzenetet. A másik ok az volt, hogy már az ógörög drámákban is voltak női szereplők, de nem voltak női színészek, sőt asszonyszemély nem is léphetett színpadra. Egyébként praktikus módon ezekbe az álarcokba szócső is be volt építve, amely felerősítette a mondanivalót. Hátrányuk volt viszont, hogy az érzelemváltozások mimikai kifejezését lehetetlenné tették. Idővel egyre több típust formáltak a különböző darabokhoz, ily módon mindinkább alkalmasak lettek egyes szenvedélyek és néposztályok ábrázolására, és mintegy előzményét képezték a modern, újkori színpadi maszknak. A színházi világ álarcai különösen a távol-keleti előadásokban élnek mindmáig.