Szent Benedek
 [március 21.]

Benedek (Benedictus) vagy azért kapta ezt a nevet, mert sok embert megáldott (benedixit), vagy mert ebben az életben sok áldást (benedictiones) kapott, vagy mert mindenek áldották (benedixerunt), vagy mert méltó volt arra, hogy örök áldást nyerjen. Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak.

Benedek Nursia tartományából származott, Rómába került, hogy a szabad tudományokat tanulja, de még gyermekkorában abbahagyta a tanulást, és föltette magában, hogy a pusztába vonul vissza. Dajkája, aki igen gyöngéden szerette, egészen addig a helyig elkísérte, amelynek neve Effide. Történt, hogy a dajka búzatisztításra kölcsönkért egy rostát. Gondatlanul helyezte az asztalra, leesett és kettétört. Mikor Benedek látta, hogy mennyire sír, fogta a rosta darabjait, s mire fölkelt imádságából, teljesen összeforrva találta. Ezután titokban elhagyta dajkáját, elment egy helyre, ahol három éven át az emberek elől elrejtőzve élt. Csak egy Romanus nevű szerzetes tudott róla, aki gondosan ellátta a szükséges dolgokkal. Mivel Romanus monostorától nem vezetett út a barlanghoz, a kenyeret egy hosszú-hosszú kötélre kötötte, és úgy szokta leengedni. A kötélre egy csengőt is erősített, hogy hangjára Isten embere megtudja, mikor küldi neki a kenyeret. Ilyenkor kijött a barlangból és átvette. Ám az ősi Ellenség megirigyelte az egyik szeretetét és a másik táplálékát, s egy kővel eltörte a csengőt, de Romanus nem hagyott föl szolgálatával. Később egy papnak, aki éppen Húsvét ünnepére készítette az ebédjét, az Úr látásban megjelent, mondván: „Te finomságokat készítesz magadnak, és az én szolgám amott éhségtől senyved.” Fölserkent a pap, és nagy üggyel-bajjal megkereste. Megtalálván, ezt mondta: „Serkenj föl, költsük el az ételt, mert ma az Úr húsvétjának ünnepe van.” Mire Benedek: „Tudom, hogy Húsvét van, mert téged láthatlak,” Az emberektől távol csak ebből tudta meg, hogy aznap van Húsvét ünnepe. Mondta a pap: „Valóban az Úr föltámadásának az ünnepe van, nem illik, hogy megtartóztasd magad az ételtől, mert ezért küldettem hozzád.” És így az Urat áldván, elköltötték az eledelt.

Egy nap egy feketerigó zavarta meg. Arca előtt körözött; akár puszta kézzel is elkaphatta volna, de a kereszt jelére eltűnt a madár. Majd az ördög a lelki szemei elé idézett egy nőt, akit valaha látott. A nő alakja úgy fölgerjesztette a lelkét, hogy a vágytól legyőzve, kis híján arra szánta el magát, hogy otthagyja a remeteséget. Ám hirtelen magához térítette az isteni kegyelem, ledobta ruháját, és addig hempergett tövisek és bogáncsok között, mígnem csupa seb lett a teste. Akkor kijött, és bőrének sebeivel begyógyította lelkének sebeit. Legyőzte a bűnt, mert annak tüzét fölcserélte sebei tüzével. Az időtől fogva semmi kísértés nem vett erőt a testén.

Messze terjedvén híre, mikor az egyik monostor apátja elhunyt, a monostor közössége egyetemben hozzá jött, s kérlelték, hogy vállalja el vezetésüket. Sokáig nemet mondott, halogatta a döntést, előre megmondván, hogy az ő életmódja nem fér össze a testvérekével. De végül meggyőzték, és beleegyezését adta. Mikor azonban megparancsolta, hogy szigorúbban tartsák be a fegyelmet, először csak magukat hibáztatták, hogy őt kérték vezetőjüknek, hiszen ferdeségük sértette az ő egyenes lelkét. Mikor pedig látták, hogy őalatta a tilalmas dolgokat nem művelhetik, és nehezményezték, hogy el kellene hagyniuk, amihez hozzászoktak, mérget kevertek a borába. Mikor asztalhoz ült, odavitték neki. Benedek pedig keresztet vetett, és mintha csak kővel dobták volna meg, darabokra tört az üvegpohár. Megértette Benedek, hogy a halálnak itala volt benne, ami nem bírta elviselni az élet jelét. Fölserkent és nyugodt arccal mondta: „Irgalmazzon nektek a mindenható Isten, testvérek! Nem megmondtam néktek, hogy a ti életmódotok és az enyém nem fér össze?” És ezzel visszatért a puszta magányába.

Megsokasodván a csodajelek, terjedt a híre, és sokan hozzájővén, tizenkét monostort alapított. Az egyikben volt egy szerzetes, aki nem tudott sokáig az imádságba merülni. Míg a többiek imádkoztak, ő kijárt, és földi, ideig-óráig való dolgokkal foglalkozott. Mikor a monostor apátja elmondta Szent Benedeknek, az odament és látta, hogy azt a szerzetest, aki nem tudott az imádságba merülni, egy fekete kisgyerek húzta kifelé a ruhája szegélyénél fogva. Megkérdezte a monostor apátját és Maurus szerzetest: „Nem látjátok, ki az, aki a testvért kifelé húzza?” Azt válaszolták: „Nem!” Mire Benedek: „Imádkozzunk, hogy ti is meglássátok!” Imádkoztak, és Maurusnak megnyílt a szeme, ám az apát nem láthatta. Másnap tehát az ima befejeztével Isten embere ismét kívül találta a szerzetest. Vaksága miatt megvesszőztette, s az attól kezdve állhatatos maradt az imádkozásban. Az ősi Ellenség nem mert uralkodni a gondolkodásában – mintha ő maga kapta volna az ütlegeket.

A monostorok közül három fent volt egy hegy sziklás meredélyén, s csak nagy üggyel-bajjal cipelhették föl a vizet. A testvérek gyakran kérték Isten emberét, hogy telepítse át a monostorukat. Egy éjszaka egy gyermekkel együtt fölkapaszkodott a hegyre. Sokáig imádkozott, majd három követ helyezett el jelzésül. Mikor reggel hazatért, és a testvérek megint fölkeresték óhajukkal, azt mondta nekik: „Menjetek, és azt a sziklát, amelyen három követ találtok, vájjátok ki a közepén, mert az Úr ott akar néktek vizet fakasztani.” Elmenvén, a sziklát nedvesen találták. Kivájták egy kissé, majd megtelt vízzel, amely mindmáig oly bőségesen árad, hogy a hegy csúcsáról egészen a lábáig folyik.

Egy alkalommal Isten emberének monostora körül egy testvér tövisbokrokat irtott a sarlójával. A vas kiesett a nyeléből, és egy mély tóba pottyant. A szerzetes erősen szorongott miatta, Isten embere azonban a nyelet a tóba dobta, mire a vas kiúszott, és beilleszkedett a sarló nyelébe.

Placidus, ez a gyermekkorú szerzetes kiment, hogy vizet merítsen, és a folyóba esett. Az ár elragadta, s majd egy nyíllövésnyire sodorta a parttól. Isten embere a cellájában volt, de lélekben rögtön megtudta a dolgot. Hívta Maurust, jelezte neki, hogy mi történt a fiúval, s megparancsolta, hogy azonnal mentse ki. Áldását vévén Maurus elsietett. Miközben úgy vélte, hogy a szárazon jár, a víz hátán a fiúhoz ért, és hajánál fogva kivonszolta a vízből. Isten emberéhez érve beszámolt, hogy mi történt, de ő nem a saját érdemének, hanem Maurus engedelmességének tulajdonította az esetet.

Egy Florentinus nevű pap Isten emberére irigykedvén olyan gonoszságra vetemedett, hogy egy mérgezett kenyeret küldött neki szentelmény gyanánt. A szent hálásan elfogadta, megköszönte és egy holló elé vetette, amely a kezéből szokta volt kapni a kenyeret. Ezt mondta: „A Jézus Krisztus nevében vedd föl ezt a kenyeret, és dobd valami olyan helyre, ahol senki emberfia nem veheti magához!” Akkor a holló nyitott csőrrel, széttárt szárnnyal körözni és károgni kezdett a kenyér fölött, mintha csak azt mondaná: engedelmeskedne ugyan, de nem tudja betölteni a parancsot. A szent újra meg újra megparancsolta neki, mondván: „Vedd föl, vedd föl csak nyugodtan, és ahogy mondtam, dobd el!” Végül fölvévén, három nap múlva visszatért, és a szent kezéből megkapta táplálékát.

Folytatás: Szent Benedek-2